Moj grad/ Az én városom (Mit jelent számomra a tolerancia?)

Kishegyesi diákok irták...

,,AZ Ö SZEMÉVEL KEZDTÜNK NÉZNI, S

MA MÁR A MAGUNKÉVAL LÁTUNK."

Világnézetünk, látásmódunk egyszerre megváltozott.

A segítokészség és felelosségvállalás érzését kezdtük

tapasztalni. Mindezt egy látássérült lánynak köszönhetoen.

Személye mára már ,,természetessé" vált az

osztályban. Teljesen elfogadtuk, mégis hatalmasak a

különbségek köztünk. O egy sajátos világ tagja, ami

számunkra elképzelhetetlen. Osztálytársunk sohasem

látott, még születésekor veszítette el látását. Sötétségben

él, de szavai és tettei azt igazolják, hogy szívében a

szeretet lámpásai soha nem alszanak ki. Kitartása naprólnapra,

évrol-évre arra buzdít bennünket, hogy támogassuk,

mutassuk meg neki az élet apró örömeit.

Számunkra o több egy osztálytársnál vagy egy jó

barátnál. Mindannyian sokat kaptunk és kapunk még ma

is tole. Egy tanítóhoz hasonlíthatnánk, hiszen megtanította

nekünk, hogy milyen koromfeketén látni a világot a

szivárvány minden színében. Megtanultuk, hogyan lehet

apró kis gesztusokkal megkönnyíteni és elképzelhetové

tenni számára a világot.

Mára már megértettük, hogy vannak szerencsétlen

pillanatok, melyek következményeit egy életen át

hordozzuk, változtatni nem tudunk rajta. Elfogadni a sors

csapásait egy felnottnek sem könnyu. O fogyatékossága

ellenére világosabban látja az élet értelmét, mint mi,

látók. Sokszor o ad nekünk erot problémáink leküzdésében.

Ráeszmélünk, hogy milyen kicsinyes gondokkal

vagyunk elfoglalva.

Ma, amikor a világ nem akarja elfogadni a másságot,

amikor kínos a fogyatékokról beszélni, mikor úgy viselkedünk,

mintha nem vennénk róla tudomást, eszünkbe jut

Radó Lili versébol egy gondolat: ,,AZ O SZEMÉVEL

KEZDTÜNK NÉZNI, S MA MÁR A MAGUNKÉVAL

LÁTUNK."

Vass Nikita, 7. a

KÉT VILÁG

A polgári nevelés tantárgyat választottam ötödik

osztályban. A csoportom az iskoladiszkó megszervezését

tûzte ki célul. Mára már hagyománnyá vált, hogy minden

hónapban egy péntek este buli van a suliban.

Az októberi diszkó elején még kevesen voltunk, de a

végére egész nagy társaság jött össze. Egyre jobb és jobb

lett a hangulat, majd valami mozgolódás támadt a táncoló

tömegben. Egy kör alakult ki, és mindenki tapsolni

kezdett. Középen két fiút pillantottam meg. Mindkét arc

ismerõs volt. Az egyikük Árpi a nyolcadikból , a másik

Željko, a kisegítõ tagozatról. Nagyon meglepõdtem, de

egyben örültem is, hogy a két fiú, a két világ, akkor, ott

összetalálkozott.

A közönség körülöttük újjongott. A fiukról már

csurgott a verejték, de önfeledten és vidáman táncoltak

tovább. A többiek hangosan buzdították õket.

- Hajrá Željko!

- Hajrá Árpi!

A dübörgõ zenét a közönség üvöltözése harsogta át. A

táncosok szinte már nem is a zenére táncoltak, hanem a

ritmusra, amit a körülöttük állók tapsoltak. A hangulat

jobb már nem is lehetett volna, a fiúk üzentek, mi legyen

a következõ dal, és mi teljesítettük kérésüket.

Viccesebbnél viccesebb táncmozdulatokkal dobták fel a

hangulatot. Késõbb leültek pihenni, de nem sokáig volt

nyugtuk. Mindenki a táncduettjüket követelte, így hát

folytatták. Egyszer csak felkapcsolták a lámpákat.

Befejezõdött a diszkó és õk ketten barátságosan átölelték

egymást.

Ahogy megláttam ezt a jelenetet, könnybe lábadt a

szemem. Eszembe jutott mindaz, amit polgári nevelésen

a toleranciáról és diszkriminációról tanultunk. Akkor

üres szavaknak tûntek, de most rájöttem, hogy mennyire

érint mindannyiunkat.

Szívbõl kívánom mindenkinek, hogy tudjon toleráns

és elnézõ lenni másokkal szemben, hiszen a lelkünk

mélyén mindannyian egyformák vagyunk.

Vojter Emese, 7. b

Az van, hogy írok én is egy kicsit

A múltkor olvastam Trombitás Sándor gondolatait. És

hát akkor fogom magam és írok én is. Na.

Kétségtelen, hogy nem túl jó a malom közelében

lakni. Már akkor sem volt jó, mikor még be sem

indították. Zúgnak, búgnak a gépek, kalapálnak a munkások.

Olyan, mintha a koponyádat kezdték volna ki.

Ha netán kimész az utcára, mert mért ne mennél

ki néha, akkor leállnak a munkálatokkal és bámulnak.

Azt nem tudom, hogy mit. Nem vagyok egy szépség. De

mindegy. Nyilván így akarnak kicsit pihenni, ez

megengedett, nõt nézni, miért ne?

Lehet a munkaszabályzatba is bele van foglalva, hogy ha

50 m-es körzetben nõ található, állj meg a munkával és

jól nézd meg. Akkor is, ha nem tetszik.

Azt vettem észre (és mindenki, aki erre jár), hogy

a Vasút utca e fele tényleg átváltozott ipari zónává.

Nyilván a tulajdonosokat ez nem zavarja, de a lakókat

igen. Igaz, lakóból sincs már sok, úgyhogy, aki még itt

van, azt nem veszik figyelembe. Miért is vennék? Sem a

tulaj, sem az engedélyezõ nem lakik itt. Szóval semmi

problé-ma.

Én mindig falupárti voltam. Idáig. Azt mondtam,

hogy igaz, hogy a város teli van élettel, de zajos és büdös.

Most már azt mondom, hogy a falu is. Zajos lesz még

jobban. És büdös is, ha erre fúj a szél.

Mert már eleve jön a másik oldalról az egésznapos(

reggeltõl kb. este 10-ig), monoton zúgás, gyárzúgás.

Szóval mostmár tényleg az van, hogy nem

szerethetõ a falu. Csak a határ.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez most valakinek

jó is, mert lesz munkája. Munkahely. Ez nagy dolog. De

mivel ez a környékbeliek nyugalmába, és neaggyisten

egészségébe kerülhet, ennek most nem tudok örülni.

P.S.: Ez az írás nem támadni akar, mert nem is bír. Csak

általa akarok megszabadulni a rossz érzéseimtõl.

Ilic Szuzi

---

Oldal: Kishegyesi diákok irták a toleranciáról...
EUGEN - © 2008 - 2024 - eugen.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat